Bár az óbudai futball krónikásai nem mulasztanának el emlékeztetni a kerületi sportélet régi dicsőségére, így a III. kerületi Torna és Vívó Egylet korai, 1887-es megalakulására, a harmincas évek elsőosztályú sikereire, vagy akár a közelebbi múltból a Fradi kilencvenes évek végi 4-3-as legyőzésére, bizonyára ők is kénytelenek tudomásul venni, hogy a mai óbudai illetőségű futballesemények csekély hírértékkel bírnak a nagyvilágban.
De ez legyen a nagyvilág baja, a Hévizi út táján manapság is pontosan tudják, hogy a Budapest-bajnokság (ugye ez a liga következik rogtön a méltán híres, remek színvonalú és közismerten népszerű NB 1, NB 2, majd pediglen az NB 3 Duna-csoportja alatt-után, tehát a tökamatőr negyedik ligában járunk) helyi csúcsrangadója, a Gázművek – III. ker. TUE összecsapás minden tavasz és ősz piros betűs ünnepe. Így van ez ebben az évben is, a III. ker. pályájának faliújságja hetekkel előre hirdette: április 2. – EL CLASSICO!!! A két harmadik kerületi csapat mérközése osztálytól és konkrét helyezéstől függetlenül különleges helyi értékkel rendelkezik, de idén ráadásul ezt még a tabella is alátámasztja: a Gázművek – nagy fölénnyel, tíz pont körüli előnnyel vezetve – első, a III. ker. pedig második az ominózus osztályban. Azt is mondhatnánk, a harmadosztályú tagságért küzdenek, e szép sportújságírós sallang igazságértéke legfeljebb azért kétséges, mert a most vendégként játszó III. ker. (tisztázzuk véglegesen: ez ugye egy csapat neve, ha valaki nem tudná) legutóbb nem vállalta a magasabb osztályban indulást, bizonyára az azzal együttjáró kb. négymillió forintos nagyságrendű utazási költségek miatt. 
E tényt a törzsszurkolók, akik többtucatnyian kísérték el a csapatot idegenbe’ (ami azért nem egy impossibele mission, hiszen a Gázművek-pálya saját klubjuktól kb. egy km-nyi távolságban fekszik), mint hallani lehetett, még mindig gyakran és keserű szájízzel emlegetik fel meccs közben. Elégtétel gyanánt ehhez többnyire azért hozzáfűzték a Gázművek játéka láttán: “ha ezek feljutnak, már esnek is majd ki rögtön, esélyük nem lesz a Duna-csoportban“.
A Gázművek-pálya egyébként a régi gázgyári munkáskolónia, az igényes és különleges atmoszférájú, egységes arculatú, kertes-fás, Wekerlére emlékeztető, szinte mesebeli telep szélén, gyönyörű környezetben helyezkedik el – ugye ez az az egészen sajátos mikrovilág az Auchan, a Nagyi Palacsintázója és a bicikliút tőszomszédságában, ami, akár egy hétvégi meccsel összekapcsolva, mindenképpen megér egy délelőtti látogatást. A pálya talaját, füvét dicsérik a hozzáértők és féltik a kívülállók, a gyakori sporttelep bezárásoktól talán éppen a munkástelep menti meg az objektumot, lévén azzal együtt állitólag ipari műemléknek minősül. 
Legnagyobb értéke egyébként nem is a gyep minősége, hanem az a szinte skanzenjellegű miliő, amit a bekiabálások, a játékosok s a nézők közötti személyes kapocs és persze a kis büfé, a “klubház” zsíroskenyere, kisfröccse fémjelez. (Utóbbiról remek tudósítás olvasható az obudakocsma.blog.hu-n.) Jó lenne legalább alapvető összefüggéseket látni a csapat(ok) társadalmi szerepéről, helyi jelentőségéről, a szurkolótábor kitartásának hátteréről, összetételükről. Kik ők? Volt focisták, kiöregedett ifik, családtagok, szerelmek, lokálpatrióták, a vállalat révén a szurkolók közé kerültek, s ittragadtak az óbudai gázgyár bezárása után is? Részben maguk is a gázgyári telep lakói, vagy éppen különleges múltemlékekre, mikroklímákra vadászó szociológusok, nosztalgiaturisták? Mindenestre jó az elegy. Remélhetőleg sem bevásárlóközpont, sem parkolóházakban utazó befektető nem talál ide még jó sokáig.
Egyébként a Gázművek – bár kiállítás miatt egy teljes félidőt emberhátrányban játszott – 2-0-ra nyert.
De ki az a Wallerstein?
Óbudakutató 